Tétlen szellemi elbutulásban töltött napok/hónapok után végre nagy nehezen úgy határoztam, hogy kirúgom az ajtót ami minden magasabb nemű dologtól elszakajt; s a lustaság-tanácstalanság bármekkora is, elindulok. Múltkor ütötte meg a fülem -valamelyik rádióban diskuráltak a munkanélküliség hatásáról-, hogy a tartósan fenn álló állapot bizony személyiségtorzuláshoz vezet, s ezt leltároztam a saját bőrömön is. Nyilván itt nem csak arról van szó, hogy az embernek szüksége van feladatokra és kihívásokra, különben begolyózik, és a frusztrációját csak a sarki talponállóban tudja ideig-óráig levetkőzni. Nem csak feladatra-kihívásra van szüksége, de olyan környezetre is, ami ad valamit, s nem csak kiszipolyoz. A munkahelyek többsége csak szipolyoz, de nem található meg mindaz, amiért érdemes felkelni: az igényes társaság, a fejlődés lehetősége, a minőségi emberi kapcsolatok. A baj az, hogy nem elég, hogy egy munkahelyre nem járok be (erről talán majd később, a munka amit úgy tűnik megcsíptem itthon üldögélős) de arra is rá kellett jönnöm, hogy szabadidős programként a környezetemben sem találok olyan helyet, ahol értelmesen kikapcsolódhatnék. Hiányoznak a beszélgetések, a gondolatok – s csak nagyon ritkán jutok egy-egy csepp bölcsességhez; rendszerint akkor, amikor a zsurnaliszta brigáddal összeröffennünk valahol, és csak addig, amíg Bacchus hatalma erőt nem vesz rajtunk. Amit kívül nem kapok meg, azt könyvekkel próbálom pótolni, de az egyoldalúsága miatt ez sem az igazi. Ha nem tudom kivel megosztani, ha nincs “vita”, hogyan juthatok mélyebb rétegekig? Megmondom, sehogy. Tudatom beszűköl, gondolatlanná válok, s a szellemi sivárság sivatagában Harry Potterrel bombázom magam.

Of course it’s happening inside your head but why on earth should that mean that it is not real?