Ciki?

Amikor a jobbik eszemhez nyúlok (jobbik?!) valahol tudom, hogy kicsit butácska vagyok a koromhoz képest. A butácska jelző persze nem azt kérdőjelezi meg, hogy nyolc általánosnál sikerült e többet végeznem – igaz, e téren is vannak kívánni valók, hiszen nem vagyok atomfizikus, de már az érettségi se nagyon menne – hanem inkább olyan értelemben, hogy határozottan “nem a koromhoz méltóan viselkedem”. Aztán persze gyorsan le is pofozom magam, mert miért kéne nekem bármiféle elvárásnak is megfelelnem, ami tulajdonképpen nincs is, csak az ember állítja fel magának, és aki a rácson kívül esik, az nem normális, vagy legalábbis nem él normális életet. Ezek lehetnek a csodabogarak, a korukhoz képest öregek, vagy túl éretlenek, stb. A koromhoz képest valóban butácska életet élek, hiszen képes vagyok potion master jacketet varrni magamnak, még mindig nagyon szeretem a számítógép előtt játékkal elütni az időm, úgy visongok és ütögetem össze a tenyerem, mint egy öt éves, amikor leülök anyával Harry Pottert nézni, és felcsendül a nyitó dallam, az ügyintézéshez teljesen hülye vagyok – azt se tudom melyik lábamra álljak kínomban, mert adószámot kell intéznem, én és az APEH pedig köszönő viszonyban sem vagyunk egymással, szóval élem a butácska életem.

De a helyzet az, hogy csak azok előtt szégyenlem, egy icipicit, akik már többet várnának el tőlem-de ilyen nemigen van. Egy szakajtó nálamnál fiatalabb ismerősöm megállapodott, gyereket szült, főz-mos-takarít, és nem kérek elnézést, hogy én nem. Mindenki a maga szerencséjének pogácsa, én pedig szeretem a saját pogácsámat majszolni. És nagyon jól tenné mindenki, ha a maga kuglófját tömné befele, ahelyett, amit elé raknak. Nyilván nem vagyok úttörő, és valami különös furcsaság sem. Hogy ki mit gondol, arra tulajdonképpen nem dacból nem fordítok különösebb figyelmet (közben bent pedig esz a rosebb, hogy miért gondol ilyet) de valahogy mindig is úgy voltam vele, hogy semmi kínos, vagy szégyelli való nincs abban, amiről a.) az ember nem tehet b.) amit érez. Ez a két dolog sosem lehet cikis. Nem szégyellem és takargatom, hogy az ujjamon számolok, és van egy “apró” részképesség zavarom, mert nem tehetek róla. Nem szégyellem magam a külsőmért sem, mert arról se tehetek. Az orrom egy kicsit görbe, túl vékony vagyok, és még sorolhatnám a hibáimat – de valóban úgy szeretem magam, ahogy vagyok. (Az már persze ciki, amikor szőrős a lábam, vagy bajszom nő, de halkan megjegyzem, amikor masszívan itthon vagyok családi körben, ez sem izgat túlzottan, punk vagyok.) Az sem kínos számomra, hogy gyakorlatilag többször voltam ehte szerelmes nem létező emberbe/karakterbe, mint valós személybe. Ha szerelmem tárgya nem is volt valós, az érzelmeim azok voltak – és teljesen lényegtelen mi váltja ki az érzést, azt tiszteletben kell(ene) tartani. Attól, hogy valami a fejünkben történik, még nem jelenti azt, hogy nem létezik- köszönjük Dumbledore. Hogy ilyen felszabadultan tudok élni, az annak is köszönhető, hogy én nagyon jól megvagyok magamban is, a társfüggőségnek a leghalványabb jele sincs az életemben. Nincs ilyen kényszerem, és kényszeres ragaszkodásom, így nem is kell megalkudnom senkivel – igen, tudom, az összes kapcsolatom azért nyekergett mint a koldus taliga, mert egyik sem tudtam elfogadni azt, aki vagyok. A helyzet annyiban változott, hogy most már a közelembe se jöhet az (nem is jön, valószínűleg érzik) aki előtt mondjuk titkolnom, vagy korlátoznom kéne azt, ami ki kívánkozik. Ez szintén nem dacoskodás, vagy mániákus ragaszkodás a személyiségemhez, egyszerűen csak annyi, hogy ahol nincs elfogadás, azt kár tovább gondolni. No persze mások elfogadása ott kezdődik, hogy magunkat is elfogadjuk. Véleményünk lehet, jogunk is, hogy valami ne tetszen, de azért nem kell gonosznak lenni, lehet rendesen is viselkedni. Írom mindezt úgy, mintha üldözött lennék-én szerencsére nem vagyok az, hisz akik körülöttem vannak, valóban nagyon elfogadó emberek. Különösebb célom nem volt ezzel a posttal, a gondolatok forradalma, vagy ilyesmi, de ha már ritkán tudunk egymással beszélgetni, akkor legalább néha így kommunikáljuk kifelé a gondolatainkat, ami néha előszökik a napi hülyeségek áradata mellett.