A pofon, amit adunk, visszacsap az arcunkba előbb-utóbb, de a kérdés inkább az, miért pofozkodunk, ha nekünk is fájna?
Korunk rákfenéje, hogy mindenki csak azt ordítja tele torokból, hogy „Mit művelnek Velem?” de soha senkiben nem merül fel a kérdés hogy „Mit művelek Én?” Néha, mikor az eszeveszetten pörgő ringlispilből kiszállok (ez lenne a felgyorsult életünk) és a felszínes, zagyva marhaságok, orbitális baromságok helyett partnert találok a beszélgetésre (amit mi ma beszélgetésnek tartunk annál sokszor sajnos a majom makogása is értelmesebb), általában eldurrogtatom kedvenc bölcsesség patronom. Ez az ominózus prudens bölcselet egy alap jézusi tanítás, amire sajnos ma már nincs igény – pedig szoktam volt mondani, ha mindenki ilyen rém egyszerűen működne, boldogabbak lennénk. “Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!”. Azaz, ha nem szeretnénk hogy velünk gorombák legyenek, lenézzenek, kihasználjanak, eláruljanak… mert rossz lenne számunkra, akkor ne tegyük meg mással se. És minden gondolkodó, bölcs és vallás és hitrendszer is ezt mondja – de nincs fülünk rá, hogy meghalljuk. Nem hiába fogalmazza meg ezt az összes vallás, hiszen ez nem is a valláshoz, sokkal inkább az emberi erkölcshöz kapcsolódó tanács, tanítás.
Fáj, amikor szerelmes vagy, de szerelmed döntésképtelen és két vasat tart a tűzbe? Fáj, hogy figyelmen kívül hagy, hogy gonosz, hogy csak kihasznál és nem látja meg benned azt a valakit, aki tudod hogy igenis szerethető és értékes? Az is fáj, ha becsapnak, ha hazudnak, ha megcsalnak (megcsalni sokféleképpen lehet!)… és mostanra a legkisebb sérelem a megbántás, már durvábban nyomjuk, egészen meg is alázzuk a másikat. Ha rajtunk esik meg a sérelem észrevesszük, mindig. Ez a „mit művelnek velem”. De mit művelek én? Mi miért tesszük ezt másokkal? Mivel igazoljuk magukat és tetteinket? Általában azzal, hogy „velem is ezt teszik”, miért legyek bárány a farkasok között? Ilyen az élet, alkalmazkodni kell. És mintha nem is emberek lennénk, hanem robotok, úgy gyaloglunk át életeken és rombolunk. A sok csalódás, kudarc és sérelem pedig észrevétlen beépül jellemünkbe s bekapcsol az önvédő mechanizmus; az első pofon rettenetes fájdalma után a századik már éppencsak megpirítja az arcot. Mivel többé-kevésbé már immunisak vagyunk a csalódásokra és megbántásokra, így durvulnak a sértések is. Ma már az sem meghökkentő ha egy nőt vagy egy férfit emberi mivoltából kivetkőztetve puszta szexuális eszköznek tekintenek; mintha tényleg az egész világ megbolondult volna és itt már senkinek semmi nem fájna. Pedig tudjuk, hogy nem igaz, mert mindenki érzi, hogy fáj. Szeretni kell? Popper Péter egy előadásán boncolgatta a kérdést,ha kíváncsiak vagytok rá, itt megnézhetitek. http://www.youtube.com/watch?v=wZPTeEB5A-A&list=FLmYr9jqrwM7GvyLblPaqt0g&index=184&feature=plcp
Fájdalmas, milyen könnyen orvosolhatnánk gondjaikat, és mégis, képtelenek vagyunk rá.
I-SEE-STARS 