Őszintén

Én és a szürrealizmus

Mindenekelőtt egy gondolat rólam:
“Megfontolt, megbízható ember vagy, aki szeret ravaszkodni. Értékeled, ha valaki intelligens, mert hajlamos vagy a köntörfalazásra, hogy csak azok érthessenek meg igazán, akiket méltónak tartasz erre. Elérhetetlenséged a fő vonzó erőd, emelt fővel viseled a vereséget és kérdés nélkül támaszt nyújtasz annak, akinek igazán szüksége van rád. Fokozottan igaz rád, hogy “semmi sem az, aminek látszik”, s ezt jól tudod magadról, épp ezért sosem könnyíted meg a dolgát annak, aki közel akar kerülni hozzád. Ha annyira kíváncsi úgysem adja majd fel…Mint stílus, főbb tulajdonságaid a kettősség és mély mondanivaló. Soha senki sem lehet biztos semmiben, ha téged szemlél.”

A problémák velem már óvodába kezdődtek-a ‘nem akarok bemenni’ hisztiket leszámítva-mikor a piros és zöld mágnes paprikákat nem tudtam halmazba rendezni. Aztán folytatódott az iskolában, mikor hallatlan logikai képességeimről tettem tanúbizonyságot a következőképp: rajzos ABC. C-cica. B-bagoly. F-róka.
Még alsó tagozatban valamelyest erőltettem magam,nehogy csalódást okozzak az én pedagógus édesanyámnak,aki egy hármas osztályzattól is sírva fakadt,ám felsőben már megmakacsoltam magam, és juszt se voltam hajlandó túlerőltetni az agyam. Matematikából-fizikából és kémiából notóriusan megbuktam félévkor,amit év végére sikeresen kettes osztályzatra javítottam. A humán tárgyakból is eléggé közepes képességeket mutattam,inkább a lobogó ingű fiúk (ShyGys) érdekeltek már 13-14 éves korom tájékán. A pénznek köszönhetően nem szakmunkás képzőbe vezetett tovább az utam,hanem egy alapítványi iskolán keresztül szakközépiskolába. Az első évet rendesen kijártam- leszámítva hogy inkább kilógtunk cigizni a budiba,mintsem hogy órán aktívkodjunk,ó igen,az a csodálatos kamaszlázadás. Aztán ez a kamaszlázadás átfordult eszeveszett hülyeségbe. Pánikbetegségre hivatkozva magántanulóvá avanzsáltam magam,amiből “magán tanulás” helyett önkényes lógás lett. Űberkemény rocker voltam.Igen. Innentől kezdve édesanyám minden évben tett velem egy kísérletet, különböző iskolákban íratván,hátha valahol megmelegszem,s végig is cimbalmoztam gyakorlatilag Budapest összes Közgazdasági Szakközépiskoláját. Így sikerült kitolnom, hogy ne 18 évesen érettségizzek, hanem 25 évesen. Persze az évek alatt mindig valami új kifogással toppantam elő,mert a változatosság gyönyörködtet: pánikbetegség, szerelmi dráma, megbukom matekból úgyis, egyszerű renitensség stb. Középiskoláim utolsó állomása a Than Károly nevezetű intézmény volt,aminek sikere a következőkben könyvelhető el: nagyon szerettem/és szeretem még most is/ két tanáromat (az egyiknél mindig sikerem volt,a másiknál sajnos sose) s megszereztem időközben a diszkalkúlia papíromat. Ha ez nincs,még mindig ott koptathatnám a padot-erről is lenne mulatságos történetem.
Így végül 2010-ben sikeres érettségi vizsgát tettem,s az eseményeken felbuzdulva rögtön tovább tanulásra is adtam a fejem-újságírónak tanulok.
Az írás szenvedélyem s érdeklődésem egész korán kifejlődött, az olvasási szenvedélyem viszont csak igen későn,18 éves korom után. Addig magazinon kívül mást nem voltam hajlandó a kezembe venni. És amire én nem vagyok hajlandó… (példának okáért, jelenet zsenge koromból,mikor matematika tanulási nehézségeim miatt nevelési tanácsadóba küldtek. A pszichológus egy ideig próbálkozott velem, majd kirontott a szobából és közölte anyámmal “csináljon valamit a gyerekével,nem hajlandó együtt működni.” Hüm.) Az első könyv élményem Puskin Anyeginja volt. Nagy szerelmi drámában sanyargattam magam hosszú hónapok óta,mikor anyám oda vetette (épp a könyvespolcot törölgette ) ‘mé nem olvasod el az Anyegint,erről szól’. Hát elolvastam. És onnantól nem tudtam letenni a könyveket, egymás utánban faltam a klasszikusokat,s ez a szenvedély azóta is csillapíthatatlan.

Hiszek abban,hogy az írott és kimondott szónak van ereje. Ha nem hinném,nem csinálnám.
Folyt.köv.

Gondolatok….

Szerelem
Mint mondtam,nem hiszek abban,hogy a szerelem,mint
földi boldogság,mindenkinek osztályrészül járna az életben.
Ez baromság. Nem jár mindenkinek. Néhány szerencsés
gyönyörködik csak efféle élvezetekben.
A Kabala azt mondja, hogy a lelkeket földi útjukra
párosával küldik el, mindenkinek van párja. Ez nem így van. Sajnos.
“Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a
halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem
találkozott vele. Soha, egész életében!… A társtalan
ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg
idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a
sarki hideget – de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik
belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak
akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk
meg!”/Müller Péter/ Ritkán vagyok szerelmes,de akkor szenvedélyesen, és abszolút.

Barátság
Ha az embernek egy barátja van,az nagyon jó. Ha már kettő, az már nagyon-nagyon jó. Kamasz korom kezdetén jóval több ember nyüzsgött körülöttem, mint most,húszas éveimben,de ezt egyáltalán nem élem meg negatívan. Barátság tekintetében nagyon szerencsésnek mondhatom magam,hisz van egy,aki abszolút. S persze akad egy-két olyan figura is,akivel noha rég nem tartom a kapcsolatot (ezért-azért-amazért;pályánk az élet küzdelmeiben elhajolt egymástól mint a parabola két szára) de tudom,hogy ott vagyunk egymás szívébe,s még ha fizikálisan nem is érintkezünk,nem szűntünk meg egymást nagyon szeretni.Minden nagyképűség nélkül,jó barátnak tartom magam. A barátság azonban nem magától értetődő dolog,mint minden emberi kapcsolatot,ezt is ápolni kell, építeni,s áldozatot hozni érte. Az,hogy egyes emberek pedig csak ideig-óráig kísérnek minket, míg mások sokáig – vagy éppenséggel végig – már a sors. Akitől megtanultam-megtapasztaltam azt amit kellett,elmegy.

Haza
Egyáltalán nem vagyok lokálpatrióta,grandiózus érzelmeim nincsenek a magyarsággal és az országgal szemben. Természetesen szeretem a hazám,de inkább olyan aspektusból, hogy ha nem ide születtem volna, nem ismerhettem volna meg ennyi csodálatos embert (persze, akkor más csodás embereket ismertem volna meg,ha máshova születek) s nem beszélném gyönyörű,mélyre látó nyelvünket.

Bosszant
Határozottan bosszant,amikor írás közben zavarnak,nem hagynak egyedül. Az írás számomra egyfajta meditáció. Írás közben tudatosodik bennem minden emóció, az írás segít átlátni, összegezni, e nélkül a konklúziókat talán sose tudnám levonni. És az agyam felforr, mikor írás-gondolkodás-önelszámolás közben valaki mellém toppan, rádiót-tévét kezd bőgetni, jön-megy-pakolászik, mert ezzel elválaszt a legszentebbtől. És bosszantó,hogy ennyi is képes lehúzni a sárba a magasból.

Irodalom
Hatalmas problémának tartom,hogy manapság egyáltalán nem divat olvasni,s hogy az ifjúság zöme egy klasszikust sem vesz/vett a kezébe.
Az iskolában ugyan tesznek egy-egy gyenge kísérletet az irodalom megismertetésével a kötelező olvasmányokkal,de ez már alapjáraton hibás. Vegyük példának okáért kedvenc írómat, Mikszáth Kálmánt. Azt tanítja róla az irodalom könyv,hogy írásaiban a nosztalgikus-elégikus és az ironikus-humoros hangnem keveredik, Mikszáth a nagy mesemondó. Ennek dacára kötelezőként ‘A fekete folt’ jelenik meg, ami-ugyan én nagyon szeretem-de éppenséggel pont nem tükrözi Mikszáthot és azt a humort,amit nagyon szeretek.
Olvasni pedig nem azért érdemes,hogy “műveltek” legyünk, hanem hogy gazdagok legyünk. Egy élet alatt sok életet éljünk át, megtapasztaljuk milyen a hatalom,a siker, a bukás, a születés, a halál, hogy hányféle rögeszme és hit és félelem és vágy mozgathat egy embert.
“Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora és végzete kiosztott.”

Férfiak
Szoktam volt mondani “Vannak hülye férfiak és kellemes nők.”
De azért mégiscsak fontosak. A fiúk sose érdekeltek, csak a férfiak, 14 éves tojáshéjjasként is. Ez egy ideig el nem tagadott apakomplexus volt, mostanra pedig… pedig egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy össze passzollnék egy korombelivel. (Volt egy-két gyenge próbálkozás rá.) Az első komoly férfi is 17 évesen toppant az életembe, ki akkor épp krisztusi korban járt-a helyzet e téren változatlan. A tipikus jóképűek sose tetszettek, sőt, általában kevesek értik meg egyik másikban mit eszek. Arcot sose nézek, összképet nézek, s vagy érzek valamit ami ellenállhatatlanul vonz, vagy nem érzek. Egyszerű ez. Egyszer hóbortból fel regisztráltam egy társkereső oldalra, ahol volt egy opció: be lehetett jelölni a felsorolásból melyik férfivel/nővel töltenél el egy szenvedélyes éjszakát. A felsorolt egyedek között egy kedvemre valót leltem,Jean Renot. Jöttek is a kommentek hogy nem értik. Bónuszként pedig odaírtam, hogy David Caruso (a kis vörös CSI:Miami-s Horatio Caine) is a listán van. Noh, de ez egy dolog, sajnálatos módon azonban hadilábon állok e téren, nem mondanám magam luckynak.